Régi vágású emberek

Alapvetően régi vágású emberek vagyunk mi, akik kiállításra járunk képeket nézni. És ugyanilyen régi vágású emberek azok, akik ezeket a nézni való képeket előállítják. Többnyire egyedül dolgoznak, a kép-előállításra elkülönített helyiségben, amit nem hiába neveznek műteremnek, mert az nem igazi terem, hanem inkább olyan, a valódi valóság elől elrejtő cella vagy odú, ahová Bunuel filmjében magányos és intim tevékenységüket végzendő elvonulnak az éhes szereplők.
Ezt a mi éhségünket régen kép-éhségnek nevezték a képekkel foglalkozó optimista szakértők, mintha a képkészítők és a képnézők valami közös és magasztos uniót alkotnának, amelyben a szellem teremti újra és újra magasabb fokon önmagát, méghozzá úgy, hogy egyre növeli birodalmát.
A szellem világához tartozók afféle kitüntetettnek, beavatottnak gondolhatták magukat, mintha valamilyen intellektuális felülnézetből látnák a hétköznapok világát, és mintha a szellemi dolgokkal való foglalatoskodással valamiféle ellenőrzést is gyakorolnának ezeken a dolgokon. A képkészítők mindenáron véleményt akarnak nyilvánítani a világról, a képnézők pedig mindenáron véleményt akarnak nyilvánítani a képkészítők előállította képekről.
A világ immár nem tart igényt az efféle véleményekre, pontosabban minden véleményre egyformán tart igényt: a fehér alapon fehér négyzet éppolyan súllyal esik a latba, mint egy csatakép. De mi, régi vágású képkészítő és képnéző emberek nem veszünk tudomást arról, hogy időnk lejárt, és már csak hagyományos szerepeinket játszatják el velünk újra és újra. „Okoskodva és tézisek sorát felállítva igyekszünk érvényre jutni azzal a világgal szemben, amely felett már elvesztettük a hatalmat.” – mondja Belting professzor; mára ő is amolyan egyszemélyes kultúrkritikai roadshow-vá alakultan pózol a művészetvilág konferenciaturistái előtt. Mindazonáltal igaza van: „Annak a művészetnek a sikerét, amelyet bankok gyűjtenek és politikusok dolgozószobájában függ (…), nem zavarja meg semmiféle, a művészet elvesztett vagy elmosódottá vált arculatát hiányoló siránkozás.”
Ez a mai is egy olyan alkalom, amikor módunk van szerepeinket alakítani, és minél hitelesebben adjuk magunkat, annál tökéletesebb lesz az illúzió. Akik a művészetipart irányítják, és akik a művészettermelésben érdekeltek (félreértés ne essék: mi is azok volnánk) ezt várják el tőlünk, és mi is ezt várjuk el magunktól. Fontos, hogy a művészetipar munkásai – képkészítők és képnézők – továbbra is előállítsák azt a szellemi hozzáadott értéket, ami évezredek óta a művészet sajátja, és ami ma is kitüntetett helyet biztosít számára a termelés többi produktuma között.
Mint a tudós macskája a többi macska között, úgy feszíthetünk továbbra is a többi, a „nem művészeti” emberek között, és ez – meg kedves képeink – nyújthatnak némi kárpótlást az elveszett Paradicsomért.
Andrási Gábor